http://manunited.hupont.hu/

Luis Felipe Scolari többek között azért nagy edző, mert hajlandó belátni a tévedéseit. Az Európa - bajnokság kezdetén pédául úgy gondolta, a még csak tinédzserkorú Cristiano Ronaldo, vagy ahogy egy portugál lap nevezte, a Szuperkölyök nem fér be a lgejobb tizenegybe, inkább a Barcelonát is megjárt Simao Sabrosát játszatja helyette. A "kis Ronaldo" viszont, amikor csereként beszállhatott, nagyszerű játékkal jelezte, igenis érett a válogatottságre. Remekelt már a spanyolok ellen is, de az angolok ellen különösen emlékezetes párharcot vívott Ashley Cole-lal. A Magyarországon is nagyon népszerű fiúval olvasható alábbi beszélgetés a negyeddöntő után elmondott szavai mellett a Visao nevű portugál magazinban, a Manchester United magazinjában, valamint a portugál sportnapilapokban megjelent anyagra épül.

1. Az angolok többször is hangsúlyozták a mérkőzés előtt, hogy elsősorban tőled tartanak. Meglepett ez?
   
   Nem. De nem azért, mintha tényleg azt gondolnám, hogy én vagyok a válogatottunk legfontosabb játékosa, hanem, mert szűk egy év alatt is megtanultam, hogy az ott lakók nagyon udvariasak.
   
   
2. Te egyébként kitől vagy kiktől tartottál volna a helyükben?
   
   Nekem Figo az egyik példaképem, imádom a játékát. Gondolom, őt mondtam volna először. Aztán a porói játékosokat, akik közül Ricardo Carvalho, Deco és Maniche is nagyszerű formában van.
   
   
3. Hamar gólt kaptatok az elején, akárcsak a görögök ellen. Most viszont nem zavarodott meg a csapat.
   
   Scolari úr megpróbált mindenre felkészíteni minket. Tényleg gyorsan kaptuk a gólt, de mindannyiunkban benne, hogy 87 perc hátra van még a mérkőzésből.
   
   
4. A meccs előtt Scolari kikérte a véleményed? Hiszen te ismerted a legjobban az angolokat.
   
   Meg Helder Postiga, mert ő is angol klubban játszik. Egyébként nem volt rá szüksége, hogy kikérje, Scolari úr óriási stratégia, minden csapat ellen kitalálja a legmegfelelőbb taktikát. Most is egyszerűen briliáns módon cserélt.
   
   
5. Egy-egy után úgy tűnt, nálatok az előny, aztán Campbell majdnem megszerezte a győztes gólt. Majd a hosszabbítás során következett Rui Costa. Nem gondoltátok a gólja után, hogy már nyeregben vagytok?
   
   Én biztosan nem. Ismerem jól a manchesteri klubtársaimat, de persze a többieket is, nyilvánvaló volt, hogy nem adják fel. Ki is egyenlítettek.
   
   
6. Mit csináltál a tizenegyesek előtt?
   
   Imádkoztam. Mi mást csinálhat ilyenkor az ember?
   
   
7. Mire gondoltál a lövésed előtt?
   
   Nem tudom. De azt igen, hogy nem akartam belegondolni, mit veszíthetünk azzal, ha hibázom.
   
   
8. Szerinted igazságos a tizenegyes párbaj?
   
   Ezt sem tudom. Viszont úgy gondolom, nagy igazságtalanság lett volna, ha nem jutunk tovább. Biztos vagyok abban, hogy az eddigi négy mérkőzésünk közül most játszottunk a legjobban.
   
   
9. Igazán száguld veled az élet. Egy évvel ezelőtt szinte még ismeretlen futballista voltál, mostanra pedig az Európa-bajnokság egyik sztárja. Te hogyan gondolsz vissza erre a tizenkét hónapra?
   
   Azt hiszem, mindent Sir Alex Fergusonnak, illetve a Manchester Unitednek köszönhetek. Meg persze a játékostársaimnak, akik mint megtudtam, szóltak a Főnöknek a Sporting – Manchester United meccs után, hogy nagyon szeretnék, ha engem szerződtetne a klub. Nagyon hálás vagyok nekik.
   
   
10. Hogyan értékeled az első manchesteri évedet?
    
    Azt hiszem sikeresnek mondhatom. Megnyertük az FA-kupát, így a csapat sem zárt sikertelenül. Nekem az első évben a beilleszkedés volt a célom, de azért minél többet akartam játszani. Ilyen tekintetben sem panaszkodhatom. Az Old Trafford szurkolói csodálatosak, hamar befogadtak.
    
    
11. Könnyű volt megszokni Angliát?
    
    A nyelvvel eleinte gondjaim voltak, még most sem tudom nagyon jól, de igyekszem megtanulni. A családtagok, a barátok persze hiányoznak, szerencsére velem lakik Manchesterben a nővérem, Liliana, aki anyukámék szerint vigyáz rám, de a viccet félretéve: tényleg sokat segít.
    
    
12. Nagy családban nőttél fel?
    
    Portugáliában nem számít nagyon népesnek a családunk, „csak” négyen vagyunk testvérek. Nuno Valenténel például kilenc testvére van… Az enyéim közül Elma 30 éves, Hugo 29, mindketten dolgoznak. Liliana, aki 26, mint mondtam, velem él Manchesterben.
    
    
13. Mivel foglalkoznak a szüleid?
    
    Apám kertész, a funchali tanács alkalmazottja, egyébként imádja a futballt, első csapatomban, az Adorinhában afféle mindenes volt. Anyám korábban szakácsnőként dolgozott.
    
    
14. Igaz, hogy a szüleid a közelmúltban elhunyt korábbi amerikai elnök, Ronald Reagab tiszteletére választották a nevedet?
    
    Igaz. Egész pontosan apám választotta az ő tiszteletére a Ronaldo nevet, anyám pediig a Cristianot.
    
    
15. Nem féltek a szüleid elengedni tizenkét évesen az Atlanti – óceánban lévő Madeiráről egy másik világba, Lisszabonba?
    
    Biztosan nagyon féltettek. Ugyanakkor tudták, a Sporting az egyedi lehetőségeket kínál a számomra. Én mindig is futballista akartam lenni, s Funchalban elég gyorsan észrevették az edzők, hogy van érzékem a játékhoz. Lehet, szerencsém is volt annyiban, hogy anyám világéletében óriási Sporting-szurkoló volt, s azt hiszem, az is marad. Az ő számára óriási örömet jelentett, hogy a fia a Sporting tagja lehet.
    
    
16. Nyilván azzal is tisztában voltak, hogy a lisszaboni Sportingból, az ország három legnagyobb klubjának egyikéből, könnyebb kitűnni.
    
    Madeira kicsit kiesik a tehetségkutatók látószögéből. A bátyám Hugo például nagyon jól játszott, de sohasem tudott kitörni.
    
    
17. Neked viszont sikerült.
    
    Mindent erre tettem fel. Amikor kínzott a honvágy, és haza akartam menni, anyám megtiltotta. Ma már tudom, hogy hiába könnyeztem akkor, neki volt igaza. Tizenhárom évesen abbahagytam az iskolát, hogy csak a futballal foglalkozzam. De tizenhat évesen már az első csapattal edzettem, sőt Bölöni László, az akkor edző már benevezett az olasz internazionale elleni Bajnokok Ligája-selejtezőre 2002 augusztusában. Néhány hónappal később, a Moreirense ellen játszottam először a kezdő csapatban – két góllal mutatkoztam be.
    
    
18. Egy év alatt gazdag, sőt a leggazdagabb tinédzser lettél. Óriási kontraszt ez a gyerekkoroddal szemben. Érzed ennek a veszélyét is, vagy csak a javait élvezed?
    
    Sokan vigyáznak rám. Elsősorban a Jóisten, aztán a nővérem, Liliana, és a távolból a szüleim. S tulajdonképpen azok a tanácsadók is, akik segítettek jól befektetni a pénzemet. Vettem magamnak egy BMW-t, szeretek elegánsan Giorgio Armani ruhákban járni, de különösebben nem szóróm a pénzt, megfogadom a szakemberek tanácsát. Vettem egy házat otthon, Funchalban, s befektettem egy lisszaboni ingatlanba is. Egyelőre ez minden.
    
    
19. Nemrégiben egy portugál lapban Liliana, a nővéred elárulta, hogy nincs állandó barátnőd. Miért?
    
    Csak közhelyeket tudnék erre mondani. De hát az igazság az, hogy még nem találtam meg az igazit.
    
    
20. Mit szeretsz csinálni a szabadidődben?
    
    Például zenét hallgatni. A portugál zene mellett, a techno és a brazil muzsika a kedvencem. Ezenkívül rengeteg DVD-t nézek meg, szeretem a filmeket. S persze tanulok angolul, elég sok időmet elveszi az is.
    
    
21. Mit szóltál ahhoz, hogy a portugál lapok azt írták a negyeddöntő előtt, hogy Eusébio- Figo-formátumú klasszis vagy?
    
    Nagyon megtisztelő, de messze vagyok még ettől. Egyelőre egy srác vagyok, aki imád cselezni. Eléggé robbanékony, viszonylag jól lő, s aki nagyon szeretné, hogy a hétvégén Európa – bajnoknak mondhassa magát.

1. Milyen érzés Cristiano Ronaldonak lenni?
   
   Jó. Azt viszont nem tudom, milyen érzés másnak lenni. Hogy jobb-e vagy rosszabb? De a kérdés nyilván arra vonatkozott, hogy hogyan érzem magam a bőrömben. Nincsen okom a panaszra. Eddig meseszerűen alakult az életem.
   
   
2. Nehéz elviselni a népszerűséget? A Sporting Portugália három nagy klubjának egyike, de azért a Manchester United nyilvánvalóan még ennél is komolyabb nagyságrend.
   
   Egyelőre a népszerűségnek csak a jó oldalát tapasztaltam. Legalábbis többnyire. Tetszik. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy dalokat énekelnek rólam, s ezeknek a nagy részét nem is értem. De utána lefordítottam őket. Úgy érzem, Manchesterben megkedveltek a szurkolók, rengeteg levelet kapok, azt hiszem elsősorban a fiatalaktól. Ám azt meg kell mondjam, nagyon megtisztelő az itteni szeretet, de szinte semmi ahhoz képest, ami Madeirán körülvesz.
   
   
3. Mikor tudsz hazamenni?
   
   Sajnos, évente egyszer, legfeljebb kétszer. Az angol bajnokságban nincs hosszabb szünet, ha meg a válogatott miatt Portugáliába mehetek, leginkább Lisszabonig jutok. Ezért is nagy szerencse, hogy anyám és az egyik nővérem a családjával velem lakik Manchesterben.
   
   
4. Az Európa-bajnokság után azért jártál Madeirán, nem?
   
   Igen. Csodálatos volt. Szerintem a világ legjobb helye. Fantasztikus a tenger, s szinte mindig jó idő van. Az emberek kedvesek, most meg különösen kitüntető szerettek voltak irántam.
   
   
5. Kedvenc lettél. De neked srácként voltak-e kedvenceid?
   
   Körülbelül tíz-tizenegy éves koromban a barátaim Kluivertnek becéztek. Kluivert akkoriban robbant be, s én nagyon szerettem a játékát. Fiatal volt, rugdosta a gólokat, s ez nagyon tetszett. De lenyűgözve néztem Diego Maradonát is. Sajnos, személyesen sohasem tudtam találkozni vele, pedig nagyon jó lett volna. Olyan, mint egy bűvész: hiába nézed közelről, mit csinál a labdával, még ha rá is jössz, hogy hogyan csinálja, nem tudod utánozni. A portugál játékosok közül Luis Figot csodáltam leginkább. Legszebb álmaimban sem mertem remélni, hogy egyszer majd úgy emlegetnek, mint az ő lehetséges utódját a válogatottban. Hozzáteszem: az élet néha szebb, mint a legszebb álom: az idén többször is megadatott, hogy Luisszal együtt játsszunk a válogatottban.
   
   
6. Büszkék rád a madeiraiak?
   
   Nem könnyű erre személyesen válaszolni. Úgy éreztem, minden srác szeretne velem találkozni. Az Európa-bajnokság nagyon erős érzelmeket váltott ki az emberekből, akik büszkék voltak arra, hogy madeirai is a csapatban van.
   
   
7. Ha ennyire büszkék arra, hogy egy madeirai a portugál válogatott tagja, miért hallani gyakran arról, hogy a sziget szeretne elszakadni az anyaországtól?
   
   Ez politika, az meg engem nem érdekel.
   
   
8. Ritka egyébként, hogy egy madeirai bekerüljön a legjobbak közé?
   
   Az olimpiai válogatottban volt még egy fiú rajtam kívül, s akad még egy srác az élvonalban. De rajtunk kívül nem játszik más a válogatottban, vagy anyaországbeli élvonalbeli csapatban.
   
   
9. Kiket szoktál végiglátogatni, amikor nagy ritkán hazamész a szigetre?
   
   Mindenhová szívesen megyek, de elsősorban természetesen a családomat látogatom meg, beleértve a keresztapámat, akinek nagyon sokat köszönhetek. De igyekszem mindenkivel találkozni, akinek hálás lehetek. Az Európa-bajnokság után például felkerestem az egykori tanítónőmet, vagy például az Adorinha elnökét is. Mindannyiuknak nagy köszönettel tartozom ezért, hogy idáig eljuthattam.
   
   
10. Mit szoktál legtöbbször enni, ha végre hazajötsz?
    
    Bacalhau a brazt, azaz tőkehalat krumplival és tojásránottával. Italból egy madeirai gyümölcslé, a Santal a kedvencem.
    
    
11. Érdekelt valaha valami olyan mélyen, mint a futball?
    
    A mi családunkban a legtöbb férfi futballozott. Különböző szinteken bár, de játszottak. Nekem a labda volt az első játékszerem, s mióta csak megtanultam járni, rugdostam. Elég hamar kiderült, hogy van érzékem hozzá. Az Adorinhában apám volt egyrészt a gyúró, de amolyan mindenesféle is. Így aztán már azelőtt gyakran elvitt a pályára, hogy leigazoltak.
    
    
12. Mindennapi lételmed a futball?
    
    Azt hiszem, ez a jó kifejezés. Nekem éppen olyan természetes, hogy mindennap rúgom a labdát, mint a levegővétel.
    
    
13. Akik ismerik az életed, azt mondják, két igazán nehéz periódus volt benne. Az egyik, amikor tizenkét évesen Lisszabonban hirtelen felnőtté kellett válnod, a másik pedig, amikor Manchesterbe kerültél. Te hogyan gondolsz vissza például az első sportingos hónapokra?
    
    Tényleg, nem volt könnyű! Kisfiú voltam még, aki elszakadt a családjától, s elutazott az ismeretlenbe. A pályán nem voltak gondjaim, ott el tudtam fogadtatni magam. De nem akadtak igazi barátaim, a többiek gyakran csúfoltak amiatt, hogy erős madeirai tájszólással beszélek. Vad konokság és dac szorult belém. A Sporting akadémiájának a vezetői egy időben attól tartottak, hogy kezelhetetlenné válok, hogy rossz útra tévedek. Volt akkoriban ilyesmire példa a kölyökjátékosok között. Ezért aztán megkérték az édesanyámat, hogy költözzön Lisszabonba, tulajdonképpen, hogy vigyázzon rám. Lehet, hogy máskor, más helyzetben egy kamasz fiú dacossá válna ettől, hogy úgy érezné, ő már eléggé felnőtt az önállósághoz. Nekem viszont nagyon hiányoztak az otthoniak, a családom, boldog voltam, hogy anya velem lesz.
    
    
14. Manchesterbe már hét évvel idősebben érkeztél. Ott könnyebben ment a beilleszkedés?
    
    Összességében igen. Itt azonban szembe kellett néznem egy olyan problémával, ami Lisszabonban ismeretlen volt: a nyelvtudás hiányával. Az első pillanattól kezdve szorgalmasan tanultam angolul, de időbe telt, ameddig gond nélkül beszélni tudtam az angol játékostársakkal. Szerencsére akadtak, akik spanyolul vagy portugálul tudtak, először velük barátkoztam össze. A brazil Klébersonnal, az uruguayi Diego Forlánnal és az éveken át az Atletico Madridban szerepelt, dél-afrikai Quinton Fortune-nel töltöttem a legtöbb időt eleinte.
    
    
15. Egyszer panaszkodtál arra, hogy a népszerűségnek vannak árnyoldalai is. Hogyan „viselted el” az angol bulvársajtót?
    
    Nem értettem, hogy miért írnak olyat, amit tudnak, hogy nem igaz, csak azért, mert jól hangzik. Portugáliában a bulvársajtó sokkal szelídebb. Kitaláltak mindenféle hangzatos történetet arról, hogy milyen kapcsolatban vagyok Jordana Jardellel. Jordana, aki egyénként modell, s tényleg nagyon csinos, régi ismerősöm. Még akkor találkoztunk először, amikor a bátyja, Mario a Sportingban a csapattársam volt. Azt is furcsállottam, hogy egy másik lap idézett egy madeirai tanárt, aki azt mondta, hogy a társait heccelő, balhékba belevivő fiú voltam. Túl azon, hogy nem igaz, nem ismerik a madeirai lelket. Nálunk nem szokás egy földiről rosszat mondani idegeneknek.  

Apám halála visszavetett engem

Tavaly szeptemberben apja tragikus halála miatt Ronaldo teljesítménye zuhanni kezdett, ráadásul több oldalról is negatív hatások érték. Elég csak a Benfica elleni mérkőzésre gondolni, amikor a hazai szurkolók kikezdték vagy a "két nős kalandjára", amikor erőszakkal vádolták, de természetesen nem volt igaz.

Cristiano Ronaldo nagyon őszinte interjút adott a Manchester Evening News-nak az őt ért hatásokról, apja haláláról, formájáról.

"Nagyon-nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy apám elment. Pszichikailag volt különösen nehéz. Ha nincs mentálisan rendben az ember, mert ilyen borzalom történik vele, akkor hiába erős, ha akarja ha nem, ez meg fog látszani a pályán mutatott teljesítményén is."

"Őt imádtam a legjobban a világon, ezért különösen nehéz időszak volt ez számomra. Néhány mérkőzésem rosszul sikerült, mert mentálisan nem voltam a meccseken. Azonban az élet megy tovább, a jövőre koncentrálok. Ezek a dolgok bárkivel megtörténhetnek. Senkinek sincs vasból a szíve. Ez az élet. Ezzel meg kell birkózni, ami az élet talán legnagyobb kihívása."


Érzelemmel telített kupadöntő:

Mielőtt Cristiano a Wigan elleni ligakupa döntőjéről beszélne - ahol egyébként ő is gólt szerzett - elárulta, hogy nagyon megható volt az apja halála utáni első kupadöntőn való játék:

"Természetesen vasárnap eszembe jutott apám. Ha döntőben játszol, akkor mindig jó szétnézni a stadionban és látni az embereket, tudni, hogy tudják: milyen fontos hogy pályán lehetsz."

"Ezúttal sajnos édesapám nem lehetett ott, amit nehéz elfogadni. Nehéz... de a szívemben továbbra is él. Gondolok rá, tudom, hogy lenéz rám."