A müncheni tragédia
1958.
február 6-a a klub történelmének legborzalmasabb napja. A csapatot
szállító gép Münchenben lezuhant, és sokan életüket vesztették.
Az
ötvenes évek derekán Matt Busby irányításával a Manchester United
Európa, sőt világ egyik legkitűnőbb tizenegyévé formálódott. Olyan
csapattá, amely már az elért eredményeire is büszke lehetett, olyanná,
amely a belgrádi továbbjutás után okkal álmodhatott Európa trónjáról,
de amelyet igazán fényes jövője koronázhat majd meg. Busby szentül
hitte, hogy az a minőséget, és mennyiséget tekintve is elsőrangú munka,
amellyel olyan "széndarabokból" csiszolt gyémántot, mint Duncan Edwards
vagy éppen Bobby Charlton, a futballvilág trónjára emeli csapatát. Ezt
az álmot tépte szét 1958. február 6.-a, a futballtörténelem legsötétebb
napja, amelyen a Belgrádból, a Crvena Zvezda elleni BEK-elődöntőről
hazatérő Manchester United tragikus balesetet szenvedett, München Riemi
repülőterén.
A felállás a Crvena Zvezda elleni BEK-negyeddöntőn. Itt még teljes a keret.
Vannak olyan nevek, fogalmak, amelyek nem szorulnak magyarázatra. "The
Munich Disaster", mondják szerte a világban, és mindenki egyből arra a
bő negyven évvel ezelőtti hideg, jeges, szeles napra gondol. A
tragédiát – a több évig húzódó szakértői vizsgálat megállapítása
szerint – az okozta, hogy a gép a szárnyak jegesedése miatt nem tudott
repülni. A BEA (British European Airways) Elizabethan 609-es számú gépe
képtelen volt a magasba emelkedni, visszazuhant és kettétört. A
hivatalos jelentése szerint huszonhárom ember vesztette életét.
Alkalmasint ennél jóval több… Aligha túlzás ugyanis az elhunytak
mellett áldozatnak tekinteni Johnny Berryt és Jackie Blanchflowert – a
Spurs legendás Danny Blanchflowerének fivérét -, akik soha többé nem
futballozhattak, de akár mindenkit, aki a gépen tartózkodott. Így vagy
úgy, valamennyiük későbbi életét befolyásolta, hogy 1958. február 6-án,
15 óra 3 perc és 6 másodperckor, amikor az ezüstszürke gépmadár
harmadszor is megkísérelte a felszállást, a fedélzeten tartózkodtak.
Peterdi Pál és Somos István 1974-ben megjelent, a futball ezer arca
című könyvében így rekonstruálja a Busby-bébiknek nevezett alakulat
végzetes perceiben történteket.
"A gép pontosan 15 óra 3 perc 6 másodperckor indult neki harmadszor a
kifutópályának. K.G. Rayment másodpilóta ült a kormánynál, Thian
kapitány a műszereket ellenőrizte. Negyvenöt másodperccel később az út
véget ért. A hivatalos vizsgálat a következőket rögzítette a Lord
Burghleyről elnevezett gép pályafutásának utolsó percét. Ahogy a gép
egyre nagyobb sebességgel robogott a kifutó betonján és már túlhaladt
azon a bizonyos ponton, ahol az előző két kísérletet félbe kellett
szakítani, Thain kapitány ismét észlelte a jobb motorból származó
lüktető zajt. Próbált korrigálni, egy pillanatra elvette a gázt, majd
ismét teljes sebességre kapcsolt. A sebességmérő mutatója 185 km/órát
mutatott, azután 205-re, 215-re ugrott, majd hírtelen 195-re. Thain
kapitány kitekintett az oldalablakon. Viharos tempóban közeledett a gép
a kifutópálya végéhez. Túl néhány fa és lakóház emelkedett. Ugyanebben
a pillanatban a gép mennydörgésén át is meghallotta Rayment másodpilóta
rémült kiáltását:
"Jóságos ég, nem tudjuk megcsinálni!"
Thian kapitány
kétségbeesetten próbálta visszanyerni a gép sebességét. Nem sikerült, a
gázkar már a maximumon volt. A gép parancsnoka tudta, hogy már nincs
hatalma a gép felett. Az ezüstmadár önállósította magát és haláltáncát
járta. Pokoli csattogások közepette söpört el maga elől mindent.
Fogpiszkálóként töredeztek a világítótestek állványai, a pálya végét
jelző fakerítés valósággal eltűnt, és néhány másodperccel később a gép
vérfagyasztó robajjal vágódott a lakóház oldalába. A szakadó fém
reccsenései, a sebesültek jajkiáltása, a haldoklók hörgése felett
tiszta, éles hang hallatszott:
"Ha ez a halál, készen vagyok rá! – Billy Whelan, az északír válogatott huszonkét éves játékosa búcsúzott az élettől."
A Manchester United
hét játékosa – Roger Byren, Geoff Bent, Eddie Coleman, Mark Jones, Liam
"Bill" Whelan, Tommy Taylor és David Pegg – a tragédia pillanatában
életét vesztette. Duncan Edwards, az angol futball első számú
reménysége, a válogatott huszonegy éves játékosa február 21-én halt
bele sérüléseibe. A kísérők közül Walter Crickmer klubtitkár és két
edző, Tom Curry és Bert Whalley a becsapódáskor életét vesztette. Az
utaslista szerint a gép fedélzetén volt egy (vajdasági) magyar házaspár
is. Miklós Pál, a Népsport egykori angliai tudósítója, ismert
túraszervező életét vesztette, felesége és pici gyerekük túlélte a
tragédiát. Meghalt nyolc sportújságíró (köztük Frank Swift, a hajdani
legendás kapus), a személyzet két tagja és egy további utas.
Maga
Matt Busby szörnyű állapotban feküdt a roncsok között. Bár a
becsapódáskor nem vesztette eszméltét, nem sokkal később elájult a
fájdalomtól. Bordái eltörtek és tüdejébe hatoltak, szinte nem maradt
egy ép porcikája sem. A müncheni Isaar Rechts kórház orvos csapata
Georg Maurer professzor vezetésével hetvenkét napos elkeseredett,
sokszor csak szikrányi reményekkel kecsegtető harcot vívott az
életéért. A csata győzelmet hozott végül, Matt Busby túlélte a
katasztrófát. Bár tudatára ébredve, „fiai” elvesztésének hírére még
maga mondta, hogy inkább halt volna meg ő is, nem halhatott meg úgy,
hogy ne ültesse Európa futballtrónjára a Manchester Unitedet.
A baleset túlélői között nem szokás említeni Jimmy Murphyt, Busby
segítőjét, a csapat másodedzőjét, aki másodállásban a walesi
válogatottat is dirigálta. Éppen kapitánykodás miatt nem utazott el a
Manchester Uniteddel Belgrádba. Wales válogatottja Cardiffban Izrael
ellen meccselt, ezért a főnök felmentést adott neki a jugoszláviai
túráról. Murphy a Wales-Izrael mérkőzés másnapján, este tért vissza az
Old Traffordra, majd haladéktalanul jegyet foglaltatott Münchenbe. Nem
lehetett babonás, ha késlekedés nélkül a BEA jegyirodáját tárcsázta.
Miután
megérkezett Münchenbe, taxiba vágta magát és azonnal a kórházhoz
hajtatott. Amikor évekkel később arról faggatták, hogyan, miből
merített erőt, mindig mondta:
Matt Busby szemeiből. Murphy beautózott a kórházba, ahol szinte azonnal
az oxigénsátorban fekvő Matt Busby ágyához vezették. Alig jutott
szóhoz, amikor meglátta. Jimmy Murphy tudta, hét játékosuk maghalt,
hogy a Főnök is szörnyű állapotban van, de az egész akkor vált
valósággá, amikor meglátta őt. A háborúban légierőnél szolgált, látott
egy-két szörnyűséget. De most megszégyellte, hogy a könnyeit nyelte. A
Főnök kinyitotta a szemét, látta rajta, hogy megismerte. Murphy
megfogta a lélegezni alig tudó Busby kezét, ő talán szorítani akarta
kollégájáét, de nem volt az szorítás, még simogatás is alig. A Főnök
ránézett és azt mondta:
"Tartsd magasra a zászlót!"
Abban a pillanatban
dőlt el, hogy a Manchester United pótolhatatlan veszteségek ellenére is
újra nagy csapat lesz. Erre a pillantásra, kézszorításra, a mondatra
gondolt akkor is, amikor a Man United tíz évvel később a Wembleyben a
Benfica elleni BEK-döntőben elnyerte Európa legrangosabb klubkupáját.
Jimmy Murphy nevét manapság is méltatlanul keveset említik, pedig az
1989-ben elhunyt, Magyarországon szinte teljesen ismeretlen walesi
építette gyakorlatilag újjá Matt Busby csapatát. A Manchester United
tizenhárom (!) nappal a tragédia után már meccset játszott. Murphy még
a mérkőzés reggelén sem tudta, hogy milyen összeállításban játszik majd
a csapat, ez volt az egyetlen a klub hosszú történelmében, hogy a
kiadott műsorfüzetben üresen maradt az összeállítás rublikája. A nézők
a helyszínen írhatták be a tizenegy játékos nevét. A MU két müncheni
túlélővel, Harald Greggel és Billy Foulkesszal a kezdőben, a Sheffield
Wednesdayt fogadta az FA-kupa ötödik fordulójában, az Old Traffordon…
3-0-ra nyer. A csoda magyarázata, megoldása Jimmy Murphy. A hatalmas
termetű, játékosként robosztus védőként ismert Murphy ritka példánya
volt a mindenhez értő embereknek. Az eredményesség zálogát jelentő
alázattal szolgálta Busbyt, de amikor kellett, teljes szívvel állt a
parancsnoki hídra, hogy azután a Főnök felépülésével visszaadja a
helyét. Amúgy kedves, intelligens figura volt, aki a West Bromwich
Albion elleni mérkőzés előtt a szálloda halljában egy pianínót találva
Chopint és Lisztet játszott a játékosainak…
Murphynek napok alatt kellett csapatot csinálnia. Ez csak a Man United
játékosaiból természetesen lehetetlen lett volna, ezért kérte többi
angol klub segítségét. A walesi óriási fogást csinált egykori
játékostársával, Ernie Taylorral, a Blackpool harminchárom éves,
válogatott balösszekötőjével, aki vezérévé vált az acélosnak inkább
csak nevében nevezhető új Manchester Unitednek. Taylor mellett
erősítésnek számított Stran Crowther, az Aston Villa huszonhárom éves,
utánpótlás-válogatott fedezete, akiért Murphy a Sheffield Wednesday
elleni meccs reggelén szurkolt le a birminghamieknek 35000 fontot, és a
Sheffield elleni három gólból kettőt az újonc Shay Brennan szerzett,
aki a walesi keze alatt lett jobbhátvédből időlegesen eredményes
balszélső.
Azzal, hogy a Manchester a Wednesdayt kiütve továbbjutott a kupában,
hogy egyáltalán ki tudott állni, természetesen nem fejeződött be a
csapatépítés. Miután az angol liga csapatai közül a Liverpool és a
Nottingham Forest mutatott hajlandóságot arra, hogy a játékosokkal is
segítse a bajba jutott vetélytársat, Murphy szétnézett a csatornán túl
is – és tulajdonképpen zseniális ötlete támadt. Három magyar játékost
szemelt ki erősítésül az Unitednek. Három olyan világsztárt, a világ
bármely csapatában szívesen látott zsenit, aki akkor éppen klub nélkül
volt, eltiltását töltötte. Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor
Zoltán játékjogát a magyar szövetség kérésére függesztette fel a
Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, miután nem tértek haza 1956 telén a
Budapesti Honvéd elhíresült túrájáról. Murphy pontosabban a Manchester
United kérvényezte a FIFA-nál, hogy a Wembleyben játszott 6-3 óta
Angliában is nagy tiszteletnek örvendő három futballisten játékjogát a
semmihez sem hasonlítható helyzetre tekintettel úgy adja vissza a
szövetség, hogy a Manchester United le tudja igazolni őket. Hogy a
szándék mennyire komolya volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy
rábukkantak a német Kicker sportmagazin egyik ötvennyolc tavaszán
megjelent számában a hírre, amelyben a lap arról tudósít, hogy a magyar
labdarúgó szövetség hozzájárult az eltiltások felfüggesztéséhez,
Puskásék leigazolásához.
Puskás
is tud arról, hogy a Manchester United 1958 tavaszán meg akarta
szerezni hármukat: "Az eltiltásunk alatt a Manchester United azzal a
kéréssel fordult a FIFA-hoz, hogy mindhármunkat, Kocsist, Czibort és
engem is kölcsönvenne a büntetés lejártáig. A szörnyű müncheni
légikatasztrófa után ugyanis kevés játékosuk maradt. A klub
felajánlotta, hogy csak alapfizetést ad nekünk, de sem az FA sem a FIDA
nem járult hozzá leigazolásunkhoz. Bár hat hétig vitatkoztak a
döntésen. Végül jogi akadálya támadt az ügynek. Érdekes, hogy az előző
évben a Real Madrid a Manchesterrel játszotta a BEK-elődöntőt.
Valószínűleg tartom, hogy ha nem következik be a tragédia, a következő
döntőben újra találkozott volna a két csapat. Én Olaszországban voltam,
a rádió szinte azonnal bemondta a szörnyű hírt. Döbbenetes volt. Miután
minden játékos, én is arra gondoltam, hogy rengeteget utazunk,
bármelyikünk rajta lehetett volna a gépen. Csak az jelentett némi
megkönnyebbülést, hogy kiderült, Matt Busby és Bobby Chartlon túlélte a
katasztrófát. Kedveltem Busbyt. Sokat tett a labdarúgásért. A
Manchester United éppen erős csapattá kezdett alakulni. Bámulatos volt
nézni például a kis Duncan Edwardsot, olyan fiatal, mégis majd
kicsattant az erőtől. Halála nemcsak az United számára volt nagy
veszteség, hanem az egész angol, sőt az egyetemes futballsportnak is.
Néhány hónappal később, amikor már a Realban játszottam, elmentünk
Angliába egy jótékony célú mérkőzést játszani az United ellen. A Madrid
nem kért egy fontot sem, Bernabéu segíteni akart egy bajba jutott,
nemes ellenfelén. Az Old Trafford stadionban 6-1-re vertük őket."
Jimmy Murphy brit játékosokból alakította újjá a csapatot és a
Manchester az FA-kupában nem csak a Sheffieldet gyűrte le: eljutott a
Wembleybe a döntőbe. A mese úgy lenne igaz, ha Murphy vezette csapat az
ikertornyok tövében, legyőzte a Boltont, és a legpatinásabb angol
serleg elnyerésével tisztelgett az elhunyt barátok emlékének – de nem
így történt. A Bolton, Harry Gregg hibáját kihasználó Nat Lofthouse
vezérletével 2:0-ra legyőzte a Manchester Unitedet.
A döntőben játszott már a baleset okozta sokk során nem is annyira
fizikai, inkább lelki sérült ifjú Bobby Charlton is. Az életét vesztő
Duncan Edwards mellett korábban még "csak" második számú reménységnek
tartott későbbi Sir Bobby jelenléte mellett is azt üzente, a
Busby-bébik egyszer még a lábaik elé térdepeltetik a nagyvilágot.
Ugorjunk negyven évet az időben! A Busby-bébikből nemcsak remek
futballisták, világbajnokok, BEK győztesek, angol bajnokok,
kupagyőztesek, de szeretetre méltó úriemberek lettek, akik közül szinte
mind sokra vitte az életében, és akik közül szinte senki sem tudott
lefeküdni úgy egyetlen éjszaka sem, hogy ne jutott volna eszébe az a
szörnyű müncheni másodperc. A Manchester United a Bajnokok-ligája
1996/97-es sorozatában bejutott az elődöntőbe. Miután az UEFA Münchent
választotta a döntő helyszínéül, Bobby Charlton, a Man United
legendája, és Lennart Johannson, az európai szövetség első embere úgy
vélte, a futball közel negyven évvel a tragédia után nem emlékezhet
méltóbban az áldozatokra annál, mint hogy a nemzetközi szövetség a
bajor fővárosba invitálja a katasztrófa túlélőit.
Alex Ferguson csapata ugyan elbukott a Borussia Dortmund ellen, a
döntőbe jutásért vívott harcban, de Johansson ennek ellenére szétküldte
a maghívókat: tudta, ha most nem találkoznak, talán sosem lehet már
meghívni őket.
Jackie Blanchflower, Sir Bobby Charlton, Billy Foulkes, Harry Gregg,
Kenny Morgan, Albert Scalon, Dennis Violett és Ray Wood (az időközben
elhunyt Sir Matt Busby és John Berry már nem lehetett a többiekkel)
számára történelmi találkozás volt ez, hiszen a csapat tagjai 1958 óta
nem gyűltek így össze. Történelmi, mert – Bobby Charlton kivételével –
azóta sem jártak Münchenben. Történelmi, mert többen azóta repülőn sem
ültek, csak most, az UEFA és Bobby Charlton kérésére, a barátok
emlékének tisztelegve vállalták, hogy túl hatvanadik születésnapjukon,
leküzdve gátlásaikat Haethrow-ról Münchenbe szállnak. Végigjárták a
negyven évvel azelőtti fekete napok helyeit, a kórházat, a repülőteret,
a temetőt. A Bajnokok-ligája döntőjének délelőttjén találkoztak Puhl
Sándorral, Bozóky Imrével, Hamar Lászlóval és Juhos Attilával, a meccs
játékvezetői négyesével, valamint az újságírókkal. Mindannyian meséltek
egy kicsit életükről, arról, hogyan fészkelte bele magát a tragédia a
mindennapjaikba. Az északír Harry Gregg, aki a tragédia után néhány
hónappal a svédországi világbajnokságon a torna egyik legjobb kapusa
lett, arról beszélt, milyen gyakran álmodik azóta is arról a napról:
„Az első hetekben, hónapokban azt hittem, soha többé nem leszek képes
másra gondolni, csal a robajra, amivel becsapódott a gép. Azután minden
visszatért a rendes kerékvágásba, de az a nap kitörölhetetlen volt az
emlékeimből."
Bobby Charlton, aki a Manchester United történelmében a legfényesebb
pályafutással büszkélkedhet, Sir Matt Busbyról, a Főnökről, „az United
atyjáról” beszélt, valamint milyen élesen látta maga előtt a meghalt
játékostársai arcát, amikor a Busby-bébik a tragédia tizedik
évfordulóján megnyerték a BEK-et. Abban valamennyien egyetértettek,
hogy a halott játékostársak hatalmas terhet raktak az élőkre. Ne
feledjük, a világ egyik legjobb futballcsapatának játékosai ültek a
felhők szélére, olyan emberek, akiknek csodálatos tehetségük, ezáltal
küldetésük volt.
A még élő társak azt sugallták München Riemi repülőterének betonján:
férfihoz méltóan vitték egész életükben vállukon a terhet, naggyá
tették azt a klubot, amelyet szerte a világban „vörös ördögöknek”
becéznek.
Pedig 1958. február 6 óta angyalok vigyázzák.
Az
áldozatok tiszteletére 2001 óta a szurkolók minden évben, február 6-hoz
a legközelebb eső hazai mérkőzés napján összegyűlnek a Müncheni
Tragédia Emléktáblájánál és közösen eléneklik a 'The Flowers of
Manchester' című dalt.